A 27-es lakás

Béres Péter novellája

Egy szürke őszi napon, amikor majdnem mindenki csak otthon feküdne vagy ülne és gondolkodna a semmin, mert szinte élni sincs kedve, a külváros egyik társasházának nyikorgó ajtaján lépett be valaki.

 Este hét volt. Sötét.

 A külseje nem volt túl bizarr, ütött-kopott kabátja, amely szeszes italtól bűzlött, félelmetesen festett, de mégis, ha valaki ránézett, talált benne valami érdekeset és vonzót. A haja kócos, szakálla pedig, ami nem volt túl hosszú, bozontos volt. Egy kis táska volt csak nála, amely arról árulkodott, hogy nem hosszú útról, inkább csak egy átlagos munkanapról tért haza. Nem volt túl jó napja, inkább rossz lehetett.

Most a férfi a lépcsőházba érve kicsit elgondolkodott és gondterhelt arccal kezdett kotorászni a zsebében, először egy kis aprópénz, majd egy-két régi fénykép, egy kés és egy összegyűrt papírlap került elő. Nem járt sikerrel, ezért újra belenyúlt a zsebébe, most már több szerencsével. Megtalálta a kulcsát. Nem volt több kulcsa, csak ez, melybe bele volt vésve egy szám: 27.

 A férfi beszállt a liftbe és ment a hatodikra. Kiszállt a liftből, balra fordult. Haladt az ajtók mellett. 24, 25, 26, és elért a 27-hez, amikor megjelent egy idősebb, alacsony, kövér fickó. Kopasz volt, vasalt nadrágot és kopott inget viselt. Nagyon fáradtnak látszott, de ahogy meglátta ezt az alakot, rögtön feléledt.

– Maga meg ki? Mit keres itt? – kérdezte az alacsony kopasz, elég otromba módon, mint aki az egész napi fáradalmait és feszültségét most akarná kiadni magából.

– Ööö… Tudja, itt lakom már vagy tíz éve! De ha már így megkérdezte, maga ki a fene?! – hangzott a meghökkent válasz.

– Én vagyok a házmester, maga szarházi, és ha azt hiszi, hogy beveszem ezt a marhaságot, hogy ön itt lakik, akkor nagyon téved!

Az üres lépcsőházban félelmetesen hatott a házmester hangja, mint a mennydörgés a vihar előtti csendben. Nagy űr tátongott ebben a koszos porfészekben, ahol a falak koszosak, a kőburkolat pedig lepattogzott volt. Úgy tűnt, mintha már száz éve nem lakna itt senki. Az emeletes ház kívülről is repedezett, régi és mocskos volt, mégis mindegyik emelet mindegyik lakásában vagy egy család vagy magányos ember élt, de őket ez az egész nem zavarta. Egy koszos porfelhőben éltek és veszekedtek nap mint nap.

– Nem értem, uram. Én itt lakom! A hatodik emeleten, a 27-es lakásban. – A férfi tétovázás nélkül próbálta bizonygatni, hogy ő igenis itt él, élt és még élni is fog. Már tette is volna bele a kulcsát a zárba, amikor észrevette, hogy nem illik bele. A férfi egyre jobban össze volt zavarodva. Nem értett semmit ebből az egészből. – Hiszen én itt lakom! – hajtogatta magában, újra és újra.

 Egyre zavarodottabb és zaklatottabb állapotba került.

– Becsöngessünk? Hogy lásd, itt nem te laksz, nem is laktál soha és nem is fogsz?! Nézd meg, itt is van a névtábla! – Ezzel el is kezdte olvasni: Nándorvölgyi Katalin. Ha nem tévedek, magát nem hívják Katalinnak, ugye?

–  Nem, nem hívnak Katalinnak. De ez nem lehet. Ma reggel tíz óra körül mentem el itthonról, innen. Beszélgettem is Imrével, aki itt lakik a 24-esben. Itt lakik, nem? De ő itt lakik, mondja hogy itt lakik, mondja!

– Nem, nem lakik Imre a 24-esben, sőt, most ott senki sem lakik. Pár hete elköltözött innen valamilyen Móric, de azóta nem lakik ott senki.  Nézze! – Majd elővett egy hatalmas kulcscsomót, kikereste a 24-es kulcsot, majd kinyitotta és bemutatott. Az ajtó nagy nyikorgás közepette nyílt ki. A lakás üres volt, állott szag áradt ki belőle, a fal itt is repedezett volt, a kopott parketta csúnyán festett, a nem kevésbé ronda tapétával. – Látja, itt nem lakik senki. Senki se lakik itt! Remélem, nem kell tovább bizonygatnom, hogy nem élt itt semmiféle Imre. Vagy igen? Mert ha akarja az ön állítólagos lakásába is bemehetünk és megkérdezhetjük Katalint, hogy ő itt lakik-e. De úgy érzem, ez felesleges, nem gondolja?

  A férfi már nem teljesen volt magánál, egyre jobban kezdett összezavarodni, már-már azt se tudta, hogy hívják. Teljesen elsápadt, a keze-lába remegett, izzadt homlokán a ráncok, mint valami tengeri vihar. Majd azt hebegte – Azért, na… Néz… Nézzünk be. Hiszen, én… Én itt lakom.

Csöngettek. Belülről lépések, majd a zár csikorgása hallatszott. Az ajtó kinyílt. Egy középmagas, idősebb nő állt előttük, hálóingben. Arca arról árulkodott, hogy éppen lefekvéshez készülődött. Nagy csönd volt egy-két pillanatig.

 A csöndet a nő elcigarettázott hangja törte meg.

–  Mi van? Itt akartok éjszakázni?! – Katalin nem úgy tűnt, mintha sokat akarna még itt ácsorogni.

-Na, láttad! Nem te laksz itt, úgyhogy most már tűnj innen! Már én is nagyon lefeküdnék, örülj, hogy nem zavartalak el rögtön!

A nő gúnyosan elmosolyodott és óriási lendülettel becsapta az ajtót, de nem zárta be.

-Na, vége a komédiának, tűnj innen! – Az öregnek elfogyott a türelme. Fogta és betuszkolta a férfit a liftbe, bár nem volt nehéz, mert alig állt a lábán. A liftből kiszállt, kitámolygott a ház ajtaján és a közelben leült egy padra lehajtott fejjel. Teljesen magába volt roskadva. Gondolatai össze-vissza kavarogtak fejében. Amikor hirtelen felnézett, tekintete elhomályosodott, és összeszorította az öklét.

 Felállt. Futott. Futott a házba, nem lifttel ment, hanem futva. A lépcsőn szaladt a hatodikra. Elért a 27-es ajtóhoz, betörte, majd odament Katalinhoz, elővette kését és leszúrta, aztán lefeküdt az ágyba, és azt mondta:

– Ez az én lakásom!