A sürgősségi

Baktay Péter novellája

Fél háromkor apa és kisfia áthatolt a bejárat előtti cigarettafüstön. Odaléptek a pulthoz, ahová már alig szivárgott be az üvegajtón a fény.

– Kezét csókolom! – mondták kórusban a recepciósnak.

Az csendben felnézett. Öreg, kövér nő volt. Alaposan felmérte mindkettőjüket.

– Mit akarnak?

– A kisfiam elesett és fáj a csuklója. Attól félek, hogy eltört.

Lehajolt a foga között szitkozódva és előkotort egy űrlapot.

– Ezt töltsék ki, a gyerek írja alá a bal szaggatott vonalnál, a gyám meg alatta.

Az apuka elkezdte kitölteni. A sarokban három automata sorakozott. A kávégépen valami furcsa név volt.

– Most akkor milyen magas vagy? – kérdezte fiát fojtott hangon

– 125 centi.

– Múlt héten nem 123 voltál? Egyszer el kell döntened.

A kisfiú rávigyorgott. Az apa odatolta a fiúhoz a papírt, hogy aláírja. Szép, kerek betűkkel odaírta a nevét

– Kész vagyunk, kérem.

– Tartsák meg és arra várjanak  – mondta egy homályos folyosó felé mutatva.

Csak egy pislogó neoncső viaskodott a sötéttel. Végig ajtók voltak. A plafon négyzet alakú lapokból volt kirakva. Az egyik be volt tolva és odébb csúsztatva, mintha valaki elbújt volna odafent.

– Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte az apa a “Kegyeleti helyiség” ajtaján lévő táblára mutatva.

– Igen… – suttogta a kicsi – juj.

Egy kanyar után a sötét folyosó fényes váróteremmé tágult. Tetőablakokon ömlött be a sok fény. A terem jobbra öblös volt, műanyag, falhoz erősített üléssorral. Jó páran már várakoztak.

A közelebbi sarokban egy négygyerekes, nagymamás család tanyázott. A kisebbik, tizenegy körüli lány kerekesszékben ült, anyja babusgatta. A két kisiskolás öccse pedig a padlón játszott, azokra rá-rászólt.

A túlsó sarokban egy jó erőben lévő, őszbe göndörödő szakállas férfi ült. Mellette egy fiatal nő.  Felgyűrt farmeres lábát a mellette lévő ülésekre polcolta. Nagy, alvadt véres kötés fedte a lábszárát. Fájdalmasnak tetszett, de ő sztoikusan tűrte.

Középen telepedtek le egy huszonvalahány éves, hosszú fekete hajú, telefonjába merült srác és az anyukája mellett.

Vártak. Volt egy csikk a padlón. Egészen a porba volt már tiporva.

Ahogy a gyerek unatkozni kezdett, megpiszkálta apja könyökét. Amikor apja odanézett, ő reményteljes mosollyal nézett rá vissza.

– Jó – mosolygott apja, előhúzta a mobilját és a kezébe nyomta.

A kisfiú egyből elkezdte így-úgy nyomkodni.

Szótlanul vártak.

A kötött lábú férfi odafordult a nőhöz:

– Van még valami ennivalónk?

– Nincs, elfogyott minden, – mondta – bocsi, Apa.

– Értem, semmi baj.

– Az apukám mindjárt visszaér hamburgerekkel – szólt közbe a fekete hajú.

– Kérlek, igazán nem fontos.

– Hoz eleget, kérem fogadja el, – győzködte – igazán semmiség.

– Jó, rendben… – adta be a derekát. – Köszönöm.

A srác mosolyogva visszafordult a telefonjába.

Nem sok idő telt el, amíg a két kisfiú összeverekedett; összevesztek a játékszabályon. A kicsi nekiesett a nagyobbnak, az meg fellökte. Sírni kezdett.

Erre az anyjuk éktelenül leordította mindkettő fejét. Miután kiüvöltötte keserűségét, a megszeppent nagyobbikat leültette a nagyija mellé, ő pedig szitkozódva csapta le magát a csoport másik oldalán, ölében a könnyes szemű kicsivel.

Nehéz csend ereszkedett a teremre. A férfi és a lánya megvetéssel néztek össze. A nő súgott valamit.

A fal tetejénél egy cső futott, amit égszínkékre pingáltak, elég egyenetlenül. A végénél a fal is olyan lett.

Egyszercsak egy alacsony, kalapos bácsi csörtetett be a váróba.

– Hoztam a hembörgöröket! – kiáltott vidáman.

Azzal lehuppant a fia mellé, egyet kivett a zacskóból és a többit odaadta.  A fiú is kivett egyet és a férfi felé nyújtotta. A nő felugrott és gyorsan átvette. Kivett egy harmadikat, aztán ő is elkezdte enni. Jóízű csámcsogás hangja váltotta ki a csendet. Aztán elfogyott a hamburger.

Vártak.

– Apa, – szólt a kisfiú – ez nem a sürgősségi?

– Hát, de. Miért?

– Azt hittem, hogy sürgősségin sürgősen kezelnek.

A felhasított lábú férfi horkantott egyet,

– Én is – mondta nevetve.

Hirtelen nagy lárma hallatszott a sötét folyosóból. Három mentős állított be. Egy kerekesszékben hoztak egy focimezes fiatalembert. A keze eltört, kicsavarodott. Úgy nézett ki, mintha a mentősök csavartak volna rajta még egyet, amikor felkötötték. Nem úgy  festett, mintha kapott volna érzéstelnítőt. Megrázott volt, izzadt. Odaállították a székét a sarokba és otthagyták.

A nő mondott valamit az apjának és felállt. Elsietett a folyosó felé, majd visszajött egy műanyag székkel. Odaült a focissal szembe.

– Adna valaki egy zsebkendőt?

A fekete hajú nagy nehezen előpiszkált egy csomagot a zsebéből. És odanyújtotta.

– Mi történt?

– Felrúgtak… – lihegte – Elvesztettük a meccset.

– De ugye nem voltak rá büszkék, hogy csak így tudtak nyerni? – Először letörölte az orrából folyó taknyot, aztán egy másik zsebkendővel a homlokán gyűlő verítéket is.

– Nem… Tényleg nem.

Egy jó ideig ápolgatta a szerencsétlent. Két nevetgélő fehérköpenyes nő sétált át a várakozón, kávéval a kezükben. Beszélgettek.

Sokára ugyan, de végre megjelent egy orvos. A sötét folyosó felől jött. A nő helyet adott, ahogy megállt a kerekesszéknél.

– Szia! Gyertek velem. – mondta barátságosan.

Elindultak a várón keresztül.

– Szóval mi történt?

– Szállt ki szegényem a kocsiból – mondta az anyuka, ahogy az orvos mellett tolta lánya kerekesszékét – és mellé lépett, vagy nem tudom. Fáj a bokája és bedagadt. – kezdtek távolodni.

– Valószínűleg csak egy ficam, de azért jó lesz megröntgenezni.

Az egész család követte őket.

Csendbe borult az egész terem. Néztek utána, sokkban. Sokkosan? Sokáig?

Néhány hosszú perc után a kisfiú apja megszólalt.

– Mondd, ti miért vártok itt? – kérdezte a fekete hajútól.

– Kirándulni voltunk és… Hát, már egy hónapja is elrepedt a medencém… És most túrán elcsúsztam. Ráestem.

– Eltört?

– Nem tudjuk. Csak azt, hogy eléggé fáj. Úgyhogy bejöttünk.

– De hát az nem irgalmatlanul fájdalmas?

– Múltkor se fájt annyira.

A férfi sztoicizmusa már a végét járta. Felháborodott.

A focis elsírta magát.

– Hülyeség ez az egész! – fakadt ki. – Mi értelme van? Edzek minden nap, aztán az a faszfej felrúg és kiejt a kupából… Az anyukámat akarom…

A nő megértően próbálta csitítgatni.

Mindenki más komoran maga elé bámult.

– Hogy van a kezed? – dörmögte az apa.

– Jobban. Inkább menjünk haza.

– Jó.

Fél ötkor apa és  kisfia kilépett a cigarettafüstön.