Váróterem

Kovács Botond novellája

Egy felhős, de mégis meleg napnak néztem elébe. Nehéz, koszos keddi nap volt, mely megkeseríti az ember életét. Ugyanolyan reggel volt, mint a többi, de mégis volt valami a levegőben. Nem tudtam, hogy mi. Fáradtan beraktam a kenyeret a kenyérpirítóba, majd vártam, hogy kész legyen. A kávéfőző halkan sípolt és már kezdtem volna elbóbiskolni, mikor kipattant a pirítós. Szerény reggelim után elpakoltam, majd biciklire pattantam és elindultam munkába. Álmodozva kanyarodtam ki az utcából és lassan tekerve indultam neki a nagyvárosnak. Miután elhagytam kedvenc éttermemet, befordultam egy kis szűk utcába és átmentem egy kopottas zebrán. Hatalmas fékezést hallottam, majd minden elsötétült egy pillanatra. Mikor kinyitottam a szemem, először megláttam a biciklimet a földön törött első kerékkel, majd erős fájdalmat éreztem. Egy autó állt mellettem, de még egy karcolást sem láttam rajta. Kiszállt egy férfi az autóból és felsegített. Elmesélte, hogy az előtte haladó autó ütött el, majd egy-két másodperc múlva elhajtott mellettem. Felsegített, kicsit jobban éreztem magam. Csak a fejem fájt még kegyetlenül.

Úgy döntöttem, hogy nem megyek orvoshoz, ezért felállítottam a biciklimet és gyalog indultam útnak. Nem voltam messze a munkahelyemtől, így nem kellett sokat sétálnom. Letámasztottam a biciklimet és elkezdtem keresni a belépőkártyámat, ez egy reggeli rutinom volt. Sosem találom reggel a kártyám – ez máskor soha, de most nagyon idegesített. Zavart, hogy nem találtam és nem értettem, miért. Végül meglett és átmentem a kapun. Első utam a mosdóba vezetett, ahol megmostam az arcom majd nekiláttam a munkának.

Hosszú, fárasztó nap volt, de csak vége lett. Nem éreztem jól magamat, elindultam orvoshoz. A biciklim elromlott, villamossal mentem. Hosszú várakozás után végül hangos csörömpöléssel megjött a villamos. Nem voltak sokan, le tudtam ülni. Nagyon zavart minden hang, zaj és egyre jobban kezdett fájni a fejem. Gondoltam, a hosszú munkanap miatt. Nem szerettem orvoshoz járni, sok ember várakozik mindig és amúgy is fölösleges dolog. Most mégis egy villamoson rázkódtam a kórház felé.

Egyre jobban fájt a fejem, lassan elviselhetetlenné vált. Jeleztem, majd leszálltam és gyalog folytattam utam. Egy tíz perces séta után a kórház koszos, nagy, fehér épülete előtt találtam magam. Benyitottam és megkerestem a baleseti osztályt. Egy hosszú koszos folyosón kellett végigmennem, majd jobbra kanyarodtam és benyitottam egy ajtón,  melyen az állt, hogy váróterem. Bent rengetegen álltak vagy a szerencsésebbek ültek. Egy nagy fehér terem volt szegényes fapadokkal. A teremben fájdalom és kétségbeesés szaga terjengett. Némelyek tapaszokkal, némelyek kötésekkel,  mások pedig csak elkeseredett arccal ültek ott. Elképzelésem sem volt, mikor fogok sorra kerülni, de egy dolog biztatott, hogy még érkeztek utánam is.

Végre sorra kerültem. Behívtak egy kisebb szobába, ahol leültettek egy kényelmetlen barna székbe. Egy barátságtalan kihallgatás következett: neve, anyja neve, lakcíme, tb száma… Az orvos szótlanul megvizsgált, majd visszaült székébe és gépelt valamit. Anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta:

– Elmehet.

Értetlenül néztem rá.

– Nincs semmi bajom? – kérdeztem.

– Ön szerint miért mondtam, hogy elmehet? – válaszolta mogorván.

– Ja, köszönöm.

Elindultam az ajtó fele, de eszembe jutott az erős fejfájás és visszafordulva kérdeztem, hogy fel tud-e írni valami gyógyszert. Dühösen, duzzogva felírt egyet. Köszöntem, majd kiléptem a szobából. Megkönnyebbülve sétáltam végig az épületen, nyugodtan és teljesen fájdalommentesen. Valami nagyon jó érzés fogott el. Vidáman búcsúztam el a nagy, komor épülettől. Kinyitottam a kórház hatalmas üveges ajtaját és arcon csapott a friss levegő.

Elindultam lefele a lépcsőn. Már az ötödik-hatodik lépcsőfoknál jártam, mikor egy görcs rántott össze. Úgy mesélik, gyönyörű temetésem volt.