9 remek film 2017-ből

Az Oscar gálához közeledve összegyűjtöttem kedvenc alkotásaimat a tavalyi évből. A felsorolt filmek közül sok nem is lesz versenyben a díjkiosztón, de itt ez nem is volt szempont. Fontos kihangsúlyozni, hogy a listán NEM a legjobb filmek szerepelnek, hanem a számomra legemlékezetesebbek.

120 dobbanás percenként

francia dráma, 140 perc, rendezte: Robin Campillo

Egy maréknyi francia aktivista elkeseredett harcot vív, hogy felhívja a figyelmet a kilencvenes évek AIDS válságára. Az ő küzdelmeiket mutatja be a 120 dobbanás percenként, amivel kapcsolatban érdekesség, hogy anno Robin Campillo rendező is a csoport tagja volt. Neki is része volt a film által bemutatott eseményekben, átélte bulikat, a felemelő erejű megmozdulásokat, vagy éppen a tagok között szövődő barátságokat és szerelmeket. Ám ugyanakkor megtapasztalta a sötét oldalt is, a társadalom bírálatát, vagy ahogyan a szereplők mindennapi cselekvéseit beszövi az elkerülhetetlen halál érzete. A film központi drámája is önéletrajzú ihletésű, ugyanis Campillonak is végig kellett néznie, ahogy szerelmét felemészti az akkor még gyógyíthatatlan kór. Összességében pedig ez a kettősség teszi igazán nagy filmmé, a 120 dobbanás percenként-et, ami hitelesen ábrázolja egy társadalomból kirekesztett csoport túlélésért való küzdelmét, ám ugyanakkor optimista felhanggal is bír, bemutatja, hogy már látszik a fény az alagút végén.

 

A remény másik oldala

finn vígjáték, 100 perc, rendezte: Aki Kaurismaki

Számomra 2017 talán legjelentősebb filmje volt a Remény másik oldala. Nem a népszerűség, profit vagy minőség szempontjából, engem a film bátor témaválasztása nyűgözött le. Kaurismaki ugyanis korunk Európájának egyik legmegosztóbb kérdéskörét, az elmúlt pár évben kialakuló migrációs krízishelyzetet dolgozza fel. Mindezt teszi egy szíriai menekült történetén keresztül, amit a korábbi filmjeiből megismert, hamisítatlan ,,finn” stílusával reprezentál. Kaurismaki hétköznapi emberek hétköznapi életének eseményeit tárja a közönség elé kiválóan vegyítve fanyar humorával. A poénok keverése egy ilyen összetett témakörrel sokak számára idegen lehet, ám aki nem riad vissza, annak egy kegyetlenül őszinte állásfoglalásba lesz betekintése egy, a korunk társadalmát nagyban meghatározó témakörben.

Dunkirk

amerikai háborús film, 106 perc, rendezte: Christopher Nolan

Van egy 1985-ös orosz film a Jöjj és lásd. Hihetetlenül realista darab, mellőzi a Hollywoodra jellemző összes giccset, szinte cselekmény nélkül, sokkoló erővel mutatja be a háború valódi arcát. Leginkább ehhez a filmhez tudnám hasonlítani a Dunkirket, ami hasonló aspektusban mutatja be a második világháború egyik kulcsfontosságú ütközetét. Nolan nem épít karaktereket, a cselekmény (már ha lehet így nevezni) sem több, mint szövetséges katonák túlélésért való küzdelme, mely során részük van az összes elképzelhető szenvedésében, ezeket a film pedig finomkodás nélkül ábrázolja. Épp ezért a Dunkirkkel kapcsolatban nagyon nehéz bármiféle színészi játékról vagy karakterfejlődésről beszélni, mert itt szó sincs ilyesmiről. Ez a film egy minden konvencióval dacoló tortúra-maraton, ami a történet kitárgyalása helyett az emberi szenvedés határainak feszegetésére törekszik. Habár Nolan újfajta látásmódja elsőre sokak számára szokatlan lehet, szerencsére a közönség nyitott és film rengeteg profitot termelt.

Foxtrott

izraeli dráma, 108 perc, rendezte: Samuel Maoz

Izrael köztudottan napjaink egyik legszélsőségesebben militarista állama. Többek között ezért is keltett nagy meglepetést a Foxtrott, ami ugyanis nyíltan emel szót az országban zajló haditevékenységek ellen. Egy, a fiúkat elveszítő család története áll a középpontban, ám a film nem a gyászt dolgozza fel; az ügy még tartogat egypár fordulatot. Ez a rétegelt cselekmény pedig bőven biztosít teret a komolyabb témák érintésére. A központban az évtizedek óta szakadatlanul zajló csatározások társadalomra való kihatása áll, ezt pedig a film mélyrehatóan boncolgatja. Mindemellett technikailag sincs sok kivetnivaló, az operatőri munka kreatív, remekül alkalmazza a plafonkamerákat és a különböző térhatásokat. Az alakítások legtöbbje kellően visszafogott, az érzelemkifejezés sosem válik tolakodóvá. Lehet, hogy apróság, de számomra pozitívum, ahogy az apát és a fiút játszó színész legalább nyomokban hasonlítanak egymásra. Persze nyilván nem ettől lesz a Foxtrott 2017 egyik legjobbja, de a hasonló mód jelentéktelen elemek igényes kidolgozása az egyik a számos erőssége közül.

Have a nice day

kínai animációs film, 77 perc, rendezte: Jian Liu

Adott egy táska, tele kínai jüannal és egy maréknyi pancser, akik a fogukat fenik a boldogságot jelentő pénzösszegre. Mi sülhet ki ebből?  Hát 2017 legváratlanabb, ám egyben legszórakoztatóbb alkotása, ami a filmfesztiválok letarolása után szép sikert aratott a jegypénztáraknál is. A hangvétel leginkább egy korai Tarantino filmre emlékeztet, átültetve egy lepusztult kínai kisvárosba. Lecsúszott, boldogtalan alakok küzdenek egy jobb életért, mindvégig a teljes elembertelenedés határvonalán egyensúlyozva.  A film szélsőségesen erőszakos, ami kiválóan harmonizál az abszurd humorral és a kiszámíthatatlan fordulatokkal. Ez az agymenés remek egyveleget alkot az átfogó korszakkal és társadalomkritikával, ami a Have a nice day-t 2017 egyik legemlékezetesebb mesterművévé teszi.

Három óriásplakát Ebbing határában

amerikai vígjáték, 115 perc, rendezte: Martin McDonagh

Martin McDonagh mindig is híres volt arról, hogy elvetemült humorú vígjátékaiban remekül érint összetettebb témákat is. Ezen egyszerű, de nagyszerű recept alapján készült a Három óriásplakát Ebbing határában is, ami a brit író-rendező eddigi talán legkiforrottabb munkája. A film egy brutális gyilkosság utóéletét dolgozza fel, ahol az anya bepöccen és óriásplakátokon keresztül ösztökéli a nyomozókat hatékonyabb munkavégzésre. Egy megerőszakolós gyilkosság elsőre nem tűnik a legjobb témának egy komédiához, de McDonagh kiváló érzékkel nyúl az alapanyagához. Remekül érzékelteti a gyász tehetetlenségéből fakadó gyűlölet elhatalmasodását a kisvároson, aminek minden lakója valamilyen módon érintett az ügyben. Ők mind tökéletes háttérmotivációval ellátott karakterek, épp ezért a közönség együtt sír és nevet velük az egész játékidő alatt. A cikk során már számos filmmel kapcsolatban magasztaltam az egekig a színészgárdát, de ez itt hatványozottan igaz. Francis Macdormand hibátlanul jeleníti meg egy gyászoló anya minden örömét és tragédiáját, Sam Rockwell pedig hatalmas átalukáláson megy keresztül, ahogy karaktere rasszista taplóból eljut az ellentétes végpontba. Mindkettejük alakítása versenyben lesz az Oscar szobrocskáért, és ha van igazság ezen a planétán, ez nem lesz máshogy a filmmel kapcsolatban sem.

Lady Bird

amerikai vígjáték, 94 perc, rendezte: Greta Gerwig

Nehéz szavakba foglalni azt, ahogyan a Lady Bird megtekintése után éreztem. Ugyanis Greta Gerwig első rendezése egy valódi filmélmény, ami sokszor túlmutat a technikai és egyéb minőségbeli tényezőkön. Épp ezért nem is szeretném a szokásos módon kitárgyalni a filmet, nem lenne értelme: ez egy olyan alkotás, amit lehetetlen megérteni szavakon keresztül. Elsősorban tizenévesek számára ajánlott darab, ugyanis egy hamisítatlan ,,tinédzserfilm” a szó legjobb értelmében. A film végtelenül humoros, ugyanakkor visszafogottan bánik a drámával, ám érzelemkifejezése így is kellően hatásos. Christine útján keresztül a készítők remekül feltárták a lány lélektanát, szerelmi gyötrődését, illetve elsöprő vágyakozását a világ megértése iránt. Ez a karakterábrázolás pedig kiterjeszthető a lány egész korosztályára, nemtől vagy társadalmi helyzettől függetlenül. Greta Gerwig tehát 94 percben képes volt definiálni egy egész generációt úgy, hogy közben filmje mindvégig fogyasztható marad. Habár feltehetően nem jutalmazzák meg sok Oscarral, de ez nem is baj, a filmet nem szerencsés összevetni bármely versenytársával, ugyanis egy olyan bensőséges élmény, amit mindenkinek saját magában kell megélnie.

Szárnyas fejvadász 2049

amerikai sc-fi, 164 perc, rendezte: Denis Villeneuve

Kétes érzéseim voltak az új Szárnyas fejvadásszal kapcsolatban. Úgy gondoltam, ha a Függetlenség napja, az Alien, és a Szellemirtók újragondolásai is mind befürödtek, miért épp ez fog majd működni? Ám a film alaposan rám cáfolt, hiszen nemhogy működik, de köröket ver Ridley Scott eredetijére. Denis Villeneuve tökéletesen reprodukálja az első rész kultikus neo-noir atmoszféráját, továbbgondolja a cselekményt, ami így végre méltó lezárást kap. Eltűnnek az első részre jellemző kérdőjelek, egy letisztult történetet kapunk, ami tartogat egy igazi agyeldobós fordulatot a fináléra. Villeneuve tökéletesíti a mondanivalót is, a replikánsok kérdéskörét érintve remek képet alkot a társadalmunkat fenyegető elgépiesedéséről. Így végre elmondható, hogy készült egy létjogosultsággal bíró folytatás, ami tökéletesen felidézi az eredeti alkotás hangulatát, ám mindemellett képes valami forradalmian újat mutatni.

Szólíts a neveden

olasz romantikus film, 132 perc , rendezte Luca Guadagnino

Napjaink szinte összes sikerfilmjének központi témája a szerelem, ám csak nagyon kevés tudja olyan hatásosan ábrázolni, mint a Szólíts a neveden. A film románcának színtere egy költői Észak-Olasz falucska, aminek igéző atmoszférája remek színteret biztosít a történések számára. Itt vakációzik családjával Elio, akinek apja kollégája iránt érzett vonzalma lesz az események mozgatórugója. A cselekmény egyfajta hangulatos nosztalgiaszelet, ugyanakkor Elio érzelmi viharának tükrében egy elsöprő erejű felnövéstörténet, mely során a fiú megérti saját érzéseit. A színészek -élükön Timothée Chalamettel- remekelnek, Sufjan Stevens külön a filmhez írt dalai Oscar esélyesek, a filmbe technikai szempontból lehetetlen belekötni. Sokan beleláttak a történetbe, mindenféle melegjogi vonatkozásokat, mások házasságellenes felhívásnak titulálták, de itt nem ez a lényeg. A film ugyanis nem foglal állást, egyszerűen csak egy meseszép óda a szerelemhez, aminek ereje átível életkoron, társadalmi helyzeten és nemiségen.

Szólj hozzá!