A Koppel-ügy

Jól van az kitalálva a Waldorf-iskolákban, hogy az általános és középiskolai tanulmányokat két nagy projekt zárja: a közös színdarab, és az egyéni éves vagy diplomamunka.

A nyolcéves közös múlt megkoronázása egy lázas állapotban kiválasztott dramatikus alkotás, mely a diákok, tanárok,  szülők közösségét még egyszer összerántja. A fenyegetően közelgő előadások árnyékában zajló események hőfoka egy
percig sem lankad.

Aztán a tanév végén valakiktől elköszönünk (pl. az osztálytanítótól), kilencedik osztályban pedig új társak, tanárok, követelmények, élmények jönnek.

Más szinten, más elvárásokkal, de a színdarab a 12. év hasonlóan döntő eseménye. Természetesen mindig elmondjuk magunknak, tanároknak, a szülőknek és a vendégeknek is, hogy az előadáshoz vezető folyamat a lényeg, de a  fáradságos próbák után a szintén embert próbáló előadás-sorozat és a siker megélése legalább annyira fontos  táplálék az iskoláséveket lassan maguk mögött hagyó fiatalembereknek. És természetesen azoknak is, akik
idáig kísérték őket.

A bemutatóknak transzparens értéke van, nem is kevés. A Waldorfián kívülről érkező rokonok, vendégek őszinte elismerése, csodálata annak visszaigazolása, hogy a művészet a leginkább megtérülő pedagógiai beruházás. Szép példáját láthattuk ennek A Koppel-ügy című darab öt előadásán.

A laudáció teljes mértékben megilleti az előadás összes résztvevőjét! Mielőtt azonban szemérmetlenül szembedicsérném őket, be kell jelentenem elfogultságomat. A szereplők nagy részét volt szerencsém osztálytanítóként kísérni, és itt büszkélkedem el azzal, hogy a táncokat koreografáló Polgár Juditot is. A stáb többi tagja, a szerző, a zeneszerző és a rendező nemcsak kollégaként, hanem szakterületük kiváló és elkötelezett képviselőiként élnek emlékezetemben. A házi szerzőségnek (B. B., alias Balassa Bálint, hosszú évekig az iskola ikonikus magyartanára, nem mellesleg szülőtárs) legalább annyi a nehézsége, mint az előnye. Örök az igazság, hogy nincs kis szerep, csak kis színész, mégis egy osztály minden egyes tagjának a nyolcvannyolcadik alabárdosnál, fánál, bokornál, tömegnél értelmesebb szerepet írni baromi nagy kihívás. Még akkor is, ha a szerző helyzeti előnyénél fogva ismerheti azokat, akiknek ír. (Jelen esetben ez kevésbé érvényesült, hiszen Bálint nem tanította ezt az osztályt, még zsenge alsósok voltunk, amikor pályát módosított.) A Koppel-ügyben mindenki jelen van, mindenki fenn van a színen, abban az értelemben, hogy a pár mondatos hősök is fontosak, el nem hanyagolható színt, információt hordoznak.

A történet – Bálint egy általa már korábban feldolgozott legendát, a hamelini furulyás történetét helyezte a mai korba – lendületesen bomlik ki, színről színre szembesítve a nézőt kínzó, morális kérdésekkel. Feszengve tekintgetünk körbe, nézve a szomszédok reakcióit, hiszen a konfliktus véresen aktuális, szinte jelen való a nézőtéren.

Az összefonódott politikai és gazdasági hatalom birtokosai mindent és mindenkit hajlandók szemrebbenés nélkül beáldozni hatalmuk megtartása érdekében. Az elit irtózik attól, hogy érintkezzék azokkal, kiknek a vérén, verejtékén felkapaszkodtak, egyáltalán, nehezére esik tudomásul venni a prekariátus fizikai, szellemi, lelki nyomorát. Egyetlen kapcsolatuk a média, mely propagandaeszközzé silányult, mindkét oldalt elszakítja a valóságtól.

Az van, ami a tv-ben van – mondja a nyomortelep hőse. A realitás annyira nyomasztó, hogy inkább nem is akarnak tudni róla. A jövő még reménytelenebb. Egy makacs járvány rondít bele az „idilli” hétköznapokba. A csak az úrhatnám hatalmaskodáshoz konyító, de a kormányzáshoz nem értő városvezetés könnyedén, tiszta kézzel próbál kisasszézni a problémából egy névtelen, arctalan, referenciátlan megoldóember segítségével. A megoldás tökéletesen sikerülne, hiszen egy gátszakadás nyomtalanul elmossa a kerülettel együtt a kenődő problémát. Ám a doktor asszisztense, azé a cinikus, alkoholista, egykor szebb napokat megért doktoré, aki jellemző karaktere a sok pléhre csúszott kisegzisztenciának a Koppel-negyedben, szóval az asszisztens felismeri, hogy csak magukra számíthatnak, a kihasznált, leírt nyomorultaknak, akik egyszerűen csak élni akarnak, kívülről nem érkezik segítség.

A darab megoldása egy segélykiáltás.

A karakterek értő, érett megjelenítése, és a szereplők összjátéka, csapatmunkája igazolja, hogy a napi politikának igenis helye van az iskolákban, hiszen értően dolgozzák fel. Ez a projekt felért egy jól sikerült társadalomismeret-epochával! Sőt!

Mélyen meghajtom fejem a szereplők teljesítménye előtt. Nem lenne ildomos és nem is lehet senkit kiemelni a sok ragyogó alakításból. Ahogyan fentebb is említettem, a kétmondatos villanások is fontos tartóelemei voltak a darab törékeny egyensúlyának. A metsző, vitriolos humor, a beszólások jó ritmusban „ültek”. A filozofikus mélységű monológok igazán lélegzetelállítóak voltak, könnyekig hatottak. Az előadás csúcspontjai, a Kovács Áront dicsérő dal- és táncbetétek tökéletesen hozták a Dietrich-, Karel Gott- és Cseh Tamás- érzést. A fiatalok döbbenetes profizmussal énekelték, táncolták a kuplékat.

Nagyon tetszett a színpad és a nézőtér ilyetén aránya és elhelyezése. Kiss Péter színpadtechnikailag az aula minden szegletét ismeri, ezt a tudását most is tökéletesen alkalmazta a darabhoz. Tiszteletre méltó, ahogy profizmusa ebben az esetben is alázatosan segítette, biztosította a darab és a fiatalok sikerét.

Köszönöm a varázslatos esték élményét, és még egyszer szívből gratulálok az előadás minden alkotójának!

Kovács Tamás