Sztálin halála

francia vígjáték, 106 perc, rendezte: Armando Iannucci

Számomra már kiváló ajánlólevél, ha egy filmet betiltanak Oroszországban. A putyini cenzúra korábban olyan alkotásokat tett feketelistára, mint a Borat, vagy az Andrej Rubljov. Így kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet a Sztálin halála, hiszen a film mindennemű forgalmazása büntetendő az orosz kulturális bizottság álláspontja szerint. Persze nem ez volt az egyetlen ígéretes előjel a filmmel kapcsolatban.

Már maga a direktor személye is komoly várakozásokra adott okot. A filmet ugyanis az az Armando Iannucci rendezte, aki már többszörösen bizonyította a politikai komédiákhoz való érzékét. Ráadásul a színészgárdában is olyan nevekkel találkozhatunk, mint Steve Buscemi vagy a Harry Potter szériából ismert Jason Isaacs.

A címéből adódóan a film Sztálin halálát mutatja be, illetve az utána következő hatalmi harcot. Ez a nagy vezér halálát követő pár nap, ahol Hruscsov, Berija és Molotov  és még sokan mások küzdenek a hatalomért. Az ő versenyfutásuk képezi a cselekmény gerincét, aminek tétje a vezetői pozíció, ám aki alul marad, arra a biztos halál vár.

Az, ahogyan ezt a tragikus eseménysorozatot a film feldolgozza, kirívóan bátor és zseniális. Nem finomkodik kidomborítani a karakterek teljes erkölcsi romlottságát, kimondja; ez a hazug cselszövők és a megátalkodott gyilkosok játszmája. Iannucci ezen keresztül pedig rávilágít a szovjet történelem értelmetlenségére. Érzékelteti, hogy egy olyan rendszerről van szó, aminek vezető szerepköreiben évtizedeken keresztül megátalkodott bűnözők váltották egymást. Így a hatalmi harcok eredményétől függetlenül, a legnagyobb vesztes mindig az orosz nép lesz.

Ettől a lehangoló üzenettől eltekintve a hangsúly szinte végig a humoron van. Roppant szórakoztató nézni, ahogyan a szovjet történelem rettegett karakterei egymás torkának esnek fergeteges szócsatákat lefolytatva. Hruscsov esetenként pizsamában rohangál, Molotov a fűzőjével bajlódik, ezek mind olyan abszurd képsorok, amikkel csak igazán ritkán találkozhatunk mozivásznon. A film többszörösen kifigurázza a Sztálint övező kultuszt, az imitált lojalitást és a rettegésből kicsikart dicshimnuszokat. A színészi játék is szórakoztató, igaz itt találkozhatunk az egyetlen jelentős negatívummal.

Ugyanis a Sztálin halálának sokszor nincsen valós mélysége. Ugyanúgy, mint az alakítások, szórakoztató, de összességben hiányzik belőle a mögöttes tartalom. Nincs kiemelkedő korkép, a díszletek mesterkéltek, semmi sem jön át a kor atmoszférájából. Továbbá elmarad a képalkotás az ötvenes évek szovjet társadalmáról, ezt a témát a film mindvégig kínosan kerüli.

Persze összességében így is emlékezetes alkotás a Sztálin halála, azonban pár mögöttes gondolatmenet vitathatatlanul javított volna az összképen. De kérdés, ha Armando Iannucci ilyen igényességgel képes feldolgozni, egy a sztálinista Szovjetunióhoz hasonlóan sötét történelmi korszakot, mi választja például el egy náci vígjáték elkészítésétől?

Szólj hozzá!