Hang nélkül

amerikai horror, 90 perc, rendezte: John Krasinski

A nem is olyan távoli jövőben a Földet titokzatos szörnyek lepik el. A lények szinte teljesen vakok, ellenben kifinomult hallással rendelkeznek. A legkisebb zajra is lecsapnak, így a túlélés kulcsa a teljes némaság lesz.

Ez az alaptörténet leginkább egy B kategóriás sc-fi-re emlékeztet, ám John Krasinski mindebből képes volt egy formabontó és rendkívül hatásos horrort összehozni. Az eddig leginkább a komédiáiról ismert rendező ugyanis zseniálisan használja fel a csendből fakadó feszültséget, ezzel nyomasztó atmoszférát teremtve. A néma percek sokasága elképesztő súllyal nehezedik a közönségre, a néző átérzi a szakadatlan csönd elviselhetetlenségét. A csúcspont talán az a jelenet, ahol egy férfi nem bírja tovább a hallgatást, elüvölti magát, tudva hogy ez számára a biztos pusztulást jelenti. A néző látja az arcán az erőlködést, ugyanakkor megérti, hogy a több évnyi hallgatás után a halál szinte megváltásnak számít.

Krasinski ráadásul kreatívan alkalmazza a csöndet, mint koreográfiai elemet, ez pedig rengeteg hathatós jelenetet eredményez. Van pár zseniális képsor, amik valódi adrenalin bombaként hatnak a közönségre, ezek a horror műfajának legnagyobb klasszikusait idézik. A siker egyik kulcseleme, hogy a tárgyak megítélése teljesen megváltozik. Amik a szörnyek megjelenése előtt mindennapi eszközök voltak, most egy rossz mozdulatot követően halálos ellenséggé válhatnak. Épp ezért a néző gyanakodva figyeli a legjelentéktelenebb használati tárgyakat is, ugyanis bármikor a végzetet jelenthetik. Persze a szörnyek is kellően rémisztőek, a testfelépítésük és a mozgáskultúrájuk precízen kidolgozott, főleg a hallószervük lett mesterien hiteles.

Pozitívum még, hogy a film rendkívül igényes a karakterek terén. Valódi emberi drámákkal találkozhatunk, ami kiváltképp ritkaságnak számít egy ennyire az ijesztgetésre kihegyezett műfajban. A szülők rendkívül rétegeltek, kiváltképp Emily Blunt játéka emlékezetes. A Sicarioból ismert színésznő egy várandós anyukát formál meg, remekül érzékeltetve a szülői féltést és felelősségérzetet.  A gyerekek annak ellenére, hogy kétbalkezességükkel sokszor a frászt hozzák a nézőre összességében szerethetőek, akikhez igazán tudunk kötődni, ezért az őket értő veszély valóban fenyegetővé válik. Különösen erős az apa és lánya között húzódó ellentét, igaz ez az amúgy remek történetszál kissé giccses lezárást kapott.

A zenék használata azonban felettébb megosztó döntés volt, és számomra egyáltalán nem működött. Az amúgy kiváló szerzemények rendszeresen megtörik a csendet, ilyenkor a film sokat veszít a hatásából. Igaz a szöveg szinte teljes mellőzése már így is megterhelő volt a közönség számára, lehet, hogy a teljes némaság túlzottan szélsőséges lett volna.

Ami azonban a Hang nélkül bemutatása óta szinte az összes internetes platformon állandó vitatéma, az a film megszámlálhatatlan logikai baklövése. Persze a szűkös mozgástérből kifolyólag ezek valamennyire elfogadhatóak, de pár hiba azért erősen szembeötlő. Miért van több hektárnyi megművelt kukoricaföld két évvel apokalipszis után, hogyan lehet letudni egy vajjúdást körülbelül tíz percben, vagy miképp tudnak óvodáskorú kisgyermekek komplex elektrotechnikai feladatokat elvégezni? Ráadásul a szörnyek hallása is eléggé szelektív, ez pedig általában a hőseinknek kedvez. A végső megoldás pedig annyira kézenfekvő, hogy teljesen elképzelhetetlen hogy egy ilyen helyzetben korábban ne próbálkozott volna vele senki.

Így összességében a Hang nélkül egy közel sem kikezdhetetlen alkotás, azonban minden gyermeteg hibájára jut legalább egy zseniális újítás. 90 perc vegytiszta izgalom, ami tisztában van a saját határaival, és képes újra és újra meglepni a nézőt.