Egy kalapban hét önmagammal együtt

Suri Borisz novellája

Az Öreg úr, magányosan sétált az út szélén a kávéház felé. Hetvenöt év körüli, öltönyös, a homlokát mindig ráncoló Öreg úr volt ő. Nem kellett sietnie, a randevú amit megbeszélt, még bő tíz perc múlva kezdődik csak el. Az Öreg úr, persze úriember volt, és mindig mindenhova előbb ért oda, na persze nem úgy mint a Zenész, az a fiatal gyerek aki miatt hamarabb abba kell hagynia a randevút, különben az a fránya kölök, aki alig van még csak huszonegy, nem ér oda a színházba. Hát így baktatott az Öreg úr a járda szélén, kezében esernyő, testén elegáns zakó, kicsit kopott ugyan, de még mindig pazarul áll rajta, és így töprengett a Zenészen. A kávézó elé érve, ahol a Felszolgáló dolgozott, leült egy padra, és így várt. Közben a zsebébe nyúlt, elővette tárcáját, és elégedetten nyugtázta a benne lapuló húsz forintot. Ebből bőven futja kávéra, meg egy kevés süteményre. Az órájára nézett, de azon a mutatók lustán mozdulatlanul álltak. – A francba -gondolta- ez a vacak már megint nem jár. Na, megint vihetem az Óráshoz.- Az Órásról annyit kell tudni, hogy pocakos, sóher ember, de meg kell mondani, az órákhoz nagyon ért, és ha az ember jobban megismeri, egészen szerethető alak. Mivel az órája, a hónapban már harmadjára állt le, így megint kénytelen volt igénybe venni a “közórát”. Az öt méteres óra, amely a tér közepén, ütötten kopottan, de a maga módján mégis büszkén állt, és mindenkinek mutatta az időt. -Micsoda szégyen. Egy óra ami mindenkinek időt mutat. Gusztustalan. De a maga módján, bátor, i-ga-zán bátor.- Emígy gondolkodik, amikor fejbe csapja a felismerés, hogy húsz perce elkezdődött a randevúja. De a hölgy akire várt, még nem volt sehol. Türelmetlenül várt hát, de további harminc perc elteltével sem érkezett meg a hölgy. Az Öreg úr elszomorodott, kedve teljesen tönkrement, visszagondolt azokra az órákra, amit vasalással, fürdéssel, parfümözéssel és esernyő keresgéléssel töltött. Meg, hogy meddig spórolt és tett félre, hogy most ez a húsz forint itt lehessen, és amit már nem fog tudni kávéra és süteményre költeni. De nem maradt ideje tovább szomorkodni, mert egyszer csak a Zenész kelt föl a padról, és futva indult a színház felé. -Mindig ez van!- gondolta és szomorúan nyugtázta az Öreg úrral történteket.

A színház elé érve, hatalmas sor fogadta, aggódva pillantott órájára, ami már egy napja negyed kettőt mutatott. -Az a fránya Öreg úr, megint tönkretette az órámat.- Így dühöngött magában, pedig, ha ő tudná, hogy a Pincér áztatta el, mikor abban a kicsiny kávéházban mosogatott.

Sokáig állt a sorban, de végre ő következett. A kasszához lépett, és a következőt olvasta. “MINDEN JEGY ELKELT”

Ütni, verni kezdte a jegyes bódét és így kiabált:

-De nekem foglalt jegyem volt! Be kell engedniük!

-Sajnálom Uram, de a foglalt jegyeket fél órával hamarabb kell átvenni, különben el adjuk őket.

-De ezt nem tehetik! – ordította, a fájdalomtól és a dühtől könnyező szemeit törölgetve.

-Sajnálom Uram, felsőbb utasítás. De ha tovább üti az üveget, rendőrt hívok.

Kénytelen volta abbahagyni, a Zenész elindult hazafelé. Hazafelé egy szűk sikátoron vezetett keresztül az útja, és fel sem tűnt neki hogy egy Rabló veszi őt üldözőbe. A Rabló sunyi, görnyedt alak. Nagyon ritkán jön csak elő, de nagyon ádáz és rosszakaró ember. Hazáig követte a Zenészt, de az ifjú műszerzőnek még csak fel sem tűnt az alak.

A Betörő lassan odaosont a Zenészhez, és kését a hasába állítva véget vetett a Zenész életének, vele együtt az Öreg úrénak, a Pincérének, az Órásénak, a Koldusénak, a Park őrének, és magát a Rablót is megölte egyetlen jól irányzott kés szúrással.

Másnap az újság címlapján ez állt:

EGY FÉRFI HOLTTESTÉT TALÁLTÁK AZ ELME GYÓGYÍTÓ INTÉZET PINCÉJÉBEN.

Tegnap éjszaka egy idős férfi holttestére bukkantak az intézet pincéjében. Az intézet képviselője azt is elárulta, a férfi többször is próbált öngyilkosságot elkövetni, azonban többet már nem árultak el lapunknak.